Román-magyar interetnikus kapcsolatok, lokális identitás

A tanulmányozásra kiválasztott település, Fehéregyháza az Erdélyi-medence középső részén, a Nagy-Küküllő mellett, Segesvár közvetlen szomszédságában fekszik. 1992-ben lakosságának 70 százaléka román, 24 százaléka magyar. Kisebb számban cigány, valamint néhány szász etnikumú lakosa [1] is van a településnek.

Tanulmányomban azt vizsgálom, hogy a közelmúltban, de főleg 1989 után milyen jellegű interetnikus kapcsolatok léteznek a település két, nagyobb számú etnikuma, a románok és a magyarok között. Ugyanakkor kiválasztottam egy olyan, évente ismétlődő eseményt, amely a lokális identitás konstruálása szempontjából kulcsfontosságú: az 1849 július 31-i segesvári csatában elesettekre, az itt eltűnt Petőfi Sándorra való megemlékezést (helyi nevén: Petőfi-ünnep). Bemutatom az előtörténet vázolása után az 2000 július 30-i ünnepséget, és ehhez kapcsolódva vázolom az évente megismétlődő ünnepségeknek a kilencvenes években a lokális identitást építő szerepét.

            A településen gyerekkorom óta ismerős vagyok, közeli rokonaim élnek itt. A kilencvenes években a velük való találkozások, beszélgetések alkalamt nyújtottak arra, hogy követhessem a településen zajló változásokról. 1990 március 15-én, az első szabad ünnepen is Fehéregyházán voltam, és azután is minél többször igyekeztem részt venni a Petőfi-ünnepeken. 1999 őszén, valamint 2000 tavaszán és nyarán elmélyültebb terepmunkát végeztem a településen. Sorra megkerestem a magyar és román közösségek politikai, kulturális, vallási vezetőit, beszélgetéseket készítettem velük. Közelről figyeltem a 2000 július 30-i Petőfi-ünnep előkészítését, lezajlását. [2]

A múltról röviden

            Az évszázadok során többször is "etnikai átrendeződés" történt Fehéregyházán.  A település nevét először 1231-ben latinul, majd 1297-ben magyarul említik. Valószínű, hogy székelyek telepedtek meg itt az Udvarhelyszékre való továbbvonulásuk előtt. Majd szász és vallon telepesek lakják a templommal rendelkező, szászul Veysskirchnek, Weisskirichnek, majd később Weisskirchnek nevezett helységet. 1553-ban kerül a falu a Haller grófok birtokába. A XVI. század végén, XVII. század elején a falu elnéptelenedik, az utolsó szászok Segesvárra költöznek. Ugyanezen század folyamán kezdődik a román jobbágyok betelepítése. Főleg a grófi udvari munkákra magyarok is betelepedtek, de kevesen. Egy 1881-ben végrehajtott népszámlálás szerint az 1396 lakos közül 875 a román, 193 a magyarok száma (12 német és 254 egyéb, valószínűleg cigány mellett).

Fehéregyháza helyi társadalmának huszadik századi történetét az első világháború előtti húsz év eseményei döntően befolyásolták. A csődbe jutott Haller grófok birtokának felét a szász érdekeltségű Siebenbürger Vereinbank, felét pedig a magyar állam vásárolja meg. A bank előbb negyven Zsombolya melletti sváb, majd azok gyors távozása után huszonnyolc környékbeli szász családot telepít a faluba. A magyar állam 33 magyar református családot telepít: ötöt Esztergom megyéből, a többieket a Székelyföld falvaiból. Ezzel átalakul az etnikai szerkezet, kiegyensúlyozottan multietnikussá válik a település, kialakulnak egy, 1990-ig (a szászok távozásáig) tartó korszak etnikus keretei. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint 2049 a falu lakóinak száma, ebből 1194 román, 444 magyar, 188 szász, 223 cigány.

A huszadik század évtizedeiben a település az etnikumok előbb térben is elkülönülő, majd keveredő életének a színtere lesz. Kezdetben, a század első évtizedében a település négy, egymástól elváló részre oszlik. A falu felső, keleti, Héjjasfalva felöli részén lakik egy tömbben a szászok legnagyobb része. A falun áthaladó főút mellett hosszában laknak a románok. A falu alsó, nyugati, Segesvár felöli részén, a Küküllő fele található a cigányok telepe, amelyet ma is Tiganie-ek neveznek. Déli irányban, a vasúton túl, a falu addigi terén kívül van a Telep, itt laknak a magyar telepesek. Végül a falu központjában, az 1440-ben épült, XIX. század elején felújított református templom és a községháza körül van egy vegyes rész: itt magyarok, szászok, románok laknak egymás mellett.

A nagypolitikai változások helyi hatásai többször is átalakítják az etnikumok közötti viszonyrendszert. 1919 és 1940 között meghatározó szerepet játszott az a változás, hogy Trianon után minden magyar állami tulajdon - így a kastély és azok a földek, amelyeket nem osztottak fel a telepesek között - a román állam rendelkezésébe ment át. Már az 1921-es földreform előtt megkezdődik ezeknek a földeknek az elosztása a helybeli románok között. A földreform igazi csapást jelent a magyar telepeseknek. Ugyanis 1918-ig sikerült mindegyik telepesnek kifizetnie a birtokuk utáni tartozásokat, de nem sikerült a háborús viszonyok miatt a telekkönyvi hivatalban rendezni az új birtokstátust. Ezért, mint állami vagyont a telepesek birtokainak nagy részét (az öt holdon felüli területet) a román állam elvette és kiosztotta. A telepesek ezeket a földeket új, román tulajdonosoknak kellett átengedniük. Évtizedes pereskedés indul, több perújrafelvétellel, és csak az 1950-es évek elején sikerül a földeket visszakapni.

A románok a telepes szászokhoz és magyarokhoz képest az 1921-es földosztás előtt a falu szegény rétegének nagyobb részét alkották. Rá voltak kényszerülve, hogy napszámba járjanak, illetve, hogy a magyaroktól vagy szászoktól földet béreljenek. 1921-től jelentősen megváltozott a helyzet. A nagyobb birtok, a közeli Segesvár piaca, az őket pártoló adminisztráció jobb gazdasági- és életfeltételeket teremtett a románok számára. 1940 augusztus 30-án Bécsben úgy döntöttek, hogy Fehéregyházától mintegy nyolc kilométerre-északkeletre húzzák meg az új román-magyar határt. Ezért 1940 szeptemberében választás elé került a falu magyarsága: mennek vagy maradnak. Az idősebbek - a telepesek még élő első generációja - maradtak. Mentek, majd szöktek a fiatal férfiak, aki megkapták a katonai behívójukat a román hadseregbe. Elment a felekezeti iskola igazgató-tanítója és egy tanítónője. Máthé Attila statisztikája szerint az első két évben a református egyházközség 68 tagja (több mint 10 százaléka) költözött a "közeli" Magyarországra. Erre az időszakra alapvetően jellemző a magyar fél kiszorulása a nyilvános térből. Nem tartanak Petőfi-ünnepségeket; felbomlik a fúvós zenekar, a magyarok közösségi élete a templom falán belülre szorul vissza.

Az 1945 és 1990 közötti időszak új változásokat hozott. 1957-ben megalakul a TSZ. Megkezdődik Segesvár modern iparának a kiépítése. Az 1957-1961 között, közvetlenül Fehéregyháza szomszédságában épült Üveg- és Fajanszgyárba sok fehéregyházi jelentkezik, és az új generáció már szakiskolákat végezve a gyári munkás életformát választja és éli. 1948-ban államosítják a magyar felekezeti iskolát. Azóta az ötödik osztályosoknak, ha magyarul akarnak tanulni, Segesvárra kell bejárniuk.

A falu központi részein új utcákat nyitnak, például az 1954-55-ben épült új vasútállomás felé. A Sárpatak partján, a Múzeum utcában, valamint a Telepen túl, a Sárpatak falu fele vezető út mellett építkeznek. 1963-64 között a vasúttal párhuzamosan, a falu és a Telep közé épül az új műút, az E 13-as, Marosvásárhely és Brassó közötti főút helyi szakasza. A szomszéd, kisebb településekről megindul egy beköltözési hullám. Például Sárpatakról jelentős számú magyar költözik ide. Az 1977-es népszámlálás adatai szerint a három, kisebbségben levő etnikum ekkor érte el a legnagyobb létszámot: 812 a magyarok, 351 a németek, 486 a cigányok száma. Fehéregyháza ebben az időszakban prosperál: segesvári vállalatok építkeznek a határában, adnak munkahelyet, kereseti lehetőséget; városi autóbuszjárat közlekedik; nagyméretű lakásépítkezés, vagy a meglevő lakások modernizálása, fürdőszobával való ellátása folyik. Bevezetik a földgázt, kiépül a vízvezeték-rendszer. Ugrásszerűen megnő a személygépkocsi-állomány. Fehéregyháza urbanizált településsé válik.

1969-től a fehéregyházi katolikusoknak újra van központjuk. A XV. század elején ferences rendház épült a Sárpatak vizének bal partján levő Monostordombon, majd 1690 körül eltávoztak innen a szerzetesek. A Sárpatak faluból leköltöző katolikusokkal együtt költözik papjuk is, és imaházzá alakítanak egy épületet, majd haranglábat építenek, és 1979-ben harangot szentelnek a Monostordombon.

Az ortodox románok fiatal papjuk vezetésével 1982 és 1985 között építkeznek. A falu nyugati részén impozáns templomot emelnek az 1811-ben épült kis templom helyére. A templom messze ellátszó tetejét mázas cseréppel fedik, a cserepek két évszámot formálnak, a falu (mint román etnikumúak lakta település) feltételezett alapításának (1265), valamint a templom építésének (1985) évszámait.

Románok és magyarok 1990 előtt

A magyar közösség egyik vezetője (nyugdíjas tanító, a Petőfi Művelődési Egyesület elnöke, több ciklusban tanácstag) mondja: "éles ellentétekre románok és magyarok között én nem emlékszem...". Ugyanezt állítják a román vezetők (ortodox pap, tanácsosok) is. Úgy látom, a témáról általam kialakított beszélgetésekben "románok" és "magyarok" nem, mint "szomszédok", "barátok", "játszótársak", "munkatársak", hanem elsősorban, mint a "román közösség" és a "magyar közösség" tagjai jelennek meg. Maga a beszélgetés helyzete, a témafelvetés az, amely termeli az etnicitást. Az esetbemutatásokon túlmutató értelmezések során mindenképpen ajánlatos figyelembe venni ezt.

1. Demográfiai arányok változása

            A románoknak és magyaroknak a teljes lakossághoz viszonyított aránya a településen az 1850-1992 közötti időszakban a következőképp változott [3] :

A mintegy százötven év alatt a románok aránya - főképp a más etnikumúak betelepülései miatt - fokozatosan csökkent. Ez volt jellemző a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre is, ugyanis ekkor párhuzamosan a románok mellett (főleg sárpataki) magyarok is betelepednek. 1977 és 1992 között kivándorolnak a szászok. Bár a románok száma stagnált, a magyaroké csökkent, mégis a település összlakosságán belül a románok aránya jelentősen, a magyaroké igen kis mértékben növekedett. Így ma ugyanolyan a románok aránya, mint százötven évvel ezelőtt. A magyarok száma főleg az elmúlt száz év alatt gyarapodott, és ma a település lakosságának mintegy egynegyedét (1992: 23,92%) alkotják.

2. Konfliktusok

A hatvanas évek előtt létezett egy, a paraszti gazdálkodók falujában kialakult hierarchia. A legjobb gazdák, a legszorgalmasabbak, legtakarékosabbak, a példaszerű közösségi életet élők a szászok voltak. Mögöttük román, magyar gazdák sorakoztak, őket követve, tőlük tanulva, egymással versenyezve, ugyanakkor egymást segítve. Amíg külső beavatkozásra fel nem bomlott ez a gazdasági-szociális egyensúly, a hierarchia sem változott. Nem voltak emlékezetes szociális konfliktusok, mert "mindenki tudta a helyét".

Témámnak megfelelően, románok és magyarok között 1990 előtt vagy után történt, a kapcsolatok alakulásában mély nyomot hagyó konfliktusokat, fizikai vagy szimbolikus agressziókat próbáltam a beszélgetések nyomán rekonstruálni. Úgy találtam, hogy ezek ekkor és az előző időszakban egyaránt nem helyi eseményekhez, hanem nagypolitikai jelenségekhez, ideológiai fordulatokhoz, törésekhez köthetők.

1944 őszén, a front elvonulása után hazatérő katonaköteles magyar fiatalokat, mint "hazaárulókat" összefogdosták, megverték a román hatóság emberei, és ebben segédkeztek nekik helyi románok is. Ugyanebben az időben történt, amit egy szemtanú mesélt: "Egy ilyen verekedésre emlékszem, késő este volt, akkor még a Telepes utcákban olyan nagy eperfék voltak, s az eperfák alatt játszottunk mi gyerekek. Hát egyszer látjuk, hogy román legények kapákkal és villákkal jönnek, s kezdik betörni a házak ablakait. Ez negyvenötben volt, s bosszúból, itt volt ugye a határ, a magyarok átpufogtattak, s a románok vissza, s a saját szememmel láttam, amikor hozták a sebesülteket. Boldogfalvánál voltak ilyen összecsapások. Az itteni magyar legények Toldy Dénesnél mulattak, s a románok ugye törték az ablakot, Szabó Vilmánál s Barabás Regináig eljutottak, s mi gyerekek rögtön riasztottunk, s a felnőttek, legények jöttek is, s mint a hodákiakat Vásárhelyen, megfutamították őket. Másnap aztán egyik-másik a románok közül bekötött fejjel jelent meg, de hát ők jöttek ide. De az idősek, az apáik biztosan nem helyeselték, hogy a fiaik ezt csinálták..." [4]

Igen kivételes történelmi helyzetben került erre sor, azután ehhez hasonló nem történt, állítja a beszélgetőtárs. Mások szerint ehhez hasonló feszültség volt a faluban 1990 márciusában, közvetlenül a marosvásárhelyi véres események után. A románok, magyarok között egyaránt rémhírek terjedtek a másik fél "készülődéséről" - de végül is semmi sem történt, bár: "Volt, amikor hintették a gyűlöletet, az ortodox pap, az öreg románok mondták az öreg magyaroknak, s én tőlük tudom, hogy azt mondta, ez a kilencvenes márciusi események után volt, hogy nekünk fel kell fegyverkeznünk baltákkal, botokkal, ilyen ütő-verő szerszámokkal, s ki kell verjük a magyarokat a sárpataki völgyből, mert valamikor ők verték ki onnan a románokat..." [5]

A szimbolikus agresszióra több példa is van. A húszas években a piros-fehér-zöld szinek viselete, valamint a magyar Himnusz nyilvános éneklése miatt alakulnak ki konfliktusok. A nyolcvanas évek elején egy magyar legény letépi és meggyújtja az állami ünnepen kitett piros-sárga-kék zászlót; helyben tartott nyilvános tárgyaláson ítélik börtönbüntetésre. Ugyancsak a nyolcvanas években a 48-as emlékműnél a magyar nagykövetség képviselője által elhelyezett piros-fehér-zöld szalagos koszorút köti a bicikli után egy fiatalember, végighurcolja a falun, majd meggyújtja (mások szerint a patakba dobja).

A konfliktusok azonban - mint a példák is mutatják - kivételes helyzetekben történő kivételes események. A mindennapokban a románok és a magyarok: "szomszédok", "barátok", "munkatársak".

3. Tér-változások

Az etnikumok század elején kialakult térbeli elhelyezkedése - a falu viszonylagos etnikai különállásokat mutató tagoltsága - a század közepétől fokozatosan megváltozott. A folyamatnak két fontosabb alakítója van. Az egyik a település számbeli-területi gyarapodása. Segesvár szomszédsága azt eredményezte, hogy az 1989 előtti negyven évben folyamatosan nőtt a környező, kisebb falvakból betelepedők száma. Ezeket a családokat a városi megélhetés vonzotta ide. A munkaképes emberek nagyobb részének már volt segesvári munkahelye, és ahhoz szeretett volna közelebb kerülni, családjának jobb körülményeket teremteni, amikor Fehéregyházán telket vett, építkezett. Sárpataki, szederjesi, szenterzsébeti magyarok, búni, topai vagy távolabbi románok egyaránt akadtak a beköltözők között. Ki, ahol kapott, ott vásárolt telket, esetleg eladó házat magának.

A másik alakító tényező: a szászok Németországba való kitelepedése. A hetvenes években kezdődött, a nyolcvanas években felerősödött, majd 1990-ben Georg Schwarz lelkész kivándorlásával befejeződött a folyamat. A szászok házait, telkeit az állam eltulajdonította, és kiosztotta vagy eladta. Szász házba beköltözni helyieknek, például fiataloknak, de különösen Segesváron, tömbházban lakó embereknek igen előnyös változást hozott. Inkább románok, de magyarok is kaptak vagy vásároltak házakat. A szász falurészben 1945-ben 25 szász, valamint 2 magyar és 1 román család lakott; ma 32 román, 15 magyar és 3 vegyes (szász és magyar vagy román) család lakik.

1989-ben Fehéregyháza, a század elején tapasztalható állapotokkal ellentétben, tereiben is inkább vegyes etnikumú településnek mondható. Etnikailag egyneműnek tekinthető részek: a főutca, különösen a központtól Segesvár fele eső, románok lakta része; az újonnan betelepedett cigányok igen nagy lélekszámú új lakónegyede a Sárpatak bal partján, valamint a két oldalról románok lakta utcasorokkal körülvett, legnagyobb részt magyarok lakta Telep. Vegyes az egykor szászok lakta felső faluvég, és mindazok az utcák, amelyek a negyvenes évek végétől alakultak ki, népesedtek be.

A település fejlődésének új irányokat szabott az 1963-1964-ben épült E 15-ös, Marosvásárhelyt Brassóval összekötő műút, amelyik kikerüli a régi falut, faluközpontot. Emellett az út mellett új utcák, házsorok alakultak ki, melyekben szintén vegyesen laknak románok, magyarok, a Tiganiaból kirajzó cigányok. Ebben az időszakban a régi faluközpontban új iskolaépületet, szövetkezeti üzletet építettek. Nem ide, hanem a falu alsó részére, az ortodox temető mellé  építették, ezzel is a "román központ" jelleget erősítve,  az új, nagyméretű ortodox templomot. 

4. Hétköznapi együttélés

4.1. A rokonság

A románok és magyarok közötti rokoni kapcsolatok alakulásáról egy másik, a magyarok asszimilációját vizsgáló tanulmányomban részletesebben szóltam [6] . Itt csak a fontosabb gondolatokat ismételném meg. A század második felében egyre több a vegyes házasságok száma, és megfigyelhető ezekből a házasságokból származó következő generáció tagjainak románná válása. Ennek ellenkezőjére, valamint 1989 után, a románokhoz való igazodás megfordulására, "magyarosodásra" is van példa. Beszélgetőtársaim többségének az a véleménye, hogy a vegyes házasság megtörténik, de mindkét (román és magyar) helyi közösség tagjai igyekeznek ezt inkább elkerülni. A vegyes házasságok többségében az egyik családtag nem fehéregyházi.

1905-ben létrejött egy színmagyar falurész, a Telep. 24 református magyar család költözött ide. 1999-ben 82 család lakik itt: 67 magyar, 9 román, 1 német, 1 magyar cigány, 4 vegyes (román és magyar, illetve egy bolgár és magyar).  Ez utóbbiak közül három úgy költözött vissza idegenből (a magyar családtag idevaló, és a házasságot idegenben kötötték meg). Úgy tűnik, Fehéregyházán a vegyes házasság exogám jelenség. Éppen ezért nem jellemző a rokoni kapcsolat helyi románok és magyarok között.

4.2. Szomszédság (territoriális kapcsolatok)

Az évtizedek alatt a szomszédsági kapcsolatok kialakultak, megszilárdultak. A negyvenes évek végétől beköltözők együtt építkeztek, egymást kezdettől segítették. A beszélgetőtársaim nem tudnak tartós, etnikai alapon kialakuló rossz szomszédsági viszonyról: "Az a magyar, aki ott van a románság között, az alkalmazkodik..."

A szomszédsági viszony értéke akkor derül ki igazán, ha megváltoznak a feltételek, elköltöznek egymás mellől a szomszédok. Szász és magyar szomszédságból a falu középső részébe, román környezetbe költözött idős román asszony meséli: "Soha nem volt, azóta se olyan jó szomszédunk, mint Márton bácsi. Mikor jöttünk el, akkor is a lelkünkre kötötte: ha baj van, segítség kell vagy pénz kell kölcsön, először hozzám gyertek!" [7] . Az asszony fiatalabb lánya arra emlékszik, hogy gyerekként mind a két család (a szemben levő magyar és a sajátjuk) ugyanúgy bánt a szomszéd gyermekekkel is, mint a sajátjukkal: ha ettek, megkínálták őket, ha dolgozni kellett, hol itt, hol ott segítettek. A kinőtt ruhákat, cipőket a szomszéd kisebb gyerekek örökölték. Karácsonykor egymást köszöntötték, húsvétkor a református és ortodox család kölcsönösen ünnepi kalácsot, tésztákat küldött egymásnak.

A territoriális kapcsolatok Fehéregyházán kevésbé etnicizáltak. Akik territoriális kapcsolatban állnak egymással, azok a mindennapokban igen sok kooperatív formát tartanak életben. Ezek legnagyobb része szomszédok - és nem "románok" és "magyarok" közötti. A szomszédok legjelentősebb (informális, jogilag nem létező) intézménye az úgynevezett Temetkezési Egylet. A szászok hozták magukkal betelepedéskor, mint a szervezettségüket biztosító egyik intézményt. A magyarok az ötvenes évek közepén alakítottak egy ilyen egyletet, majd mintegy évtized múlva ez kettévált. A románok a magyaroké után alakították a maguk ma működő két Egyletét. A tagok tagdíjat fizetnek, és haláluk esetén az Egylet segélyben részesíti a családot, temetést, tort szervez. A magyar egyletek tulajdonában vannak a fúvószenekar hangszerei is, és a fúvószenekar kedvezményes bérért játszik a tagok temetésén. Témám szempontjából fontos, hogy az eddig említett egyletek etnikumok szerint alakultak, működnek, az etnikumok belső szervező intézményei. A határok nem hermetikusak, vannak átjárások. Vegyesházasságok más etnikumú tagjai is beléphetnek; vagy a vegyes szomszédságban élők egyiknek és másiknak is tagjai lehetnek. Ilyenkor két tagdíjat fizetnek, és temetéskor mindkét egylet segít. Van ugyanakkor egy olyan egylet is a faluban, amelyet eddig még nem említettem, és amelyik az előbbiek mintájára, de nem etnikai, hanem szakmai szempont szerint alakult ki: ez a vasutasok egylete.

4.3. Barátok/kortársak (falun belüli, életkori csoportokon belüli kapcsolatok)

Az utóbbi évtizedekben felnövő fiatalok generációs kapcsolatait a territoriális kapcsolatok mellett döntően meghatározta intézményi szocializációs környezetük. Azok a magyarok, akik a helyi iskolában román osztályokba jártak, a generációjuk román fiataljaival további jó kapcsolatban maradtak. Azok a fiatalok, akik Segesváron vagy a székely kisvárosokban végezték ötödiktől tanulmányaikat, ottani kapcsolataikat erősítették meg. Azt mondhatom, hogy a fiatal generációk románjai és magyarjai sokkal kevésbé ismerik egymást, és ennek következtében kevesebb közöttük a kooperáció, mint a század közepén felnövők esetében.

4.4. Jövevények és munkatársak (alkalmi kapcsolatok)

Fehéregyháza a huszadik század végére tulajdonképpen Segesvár külvárosává vált. Már a hetvenes években összeért a két település. Ettől fogva a faluban lakóknak egyszerre kellett etnikai különbségeik mellett társadalmi különállásuknak - és integrálódásuknak a kérdéseivel szembenézni. Az etnikumok szempontjából ez azt jelentette, hogy számban sokkal nagyobb etnikai tömb részeiként is tekinthettek magukra. Fehéregyházi román közelebb érezhette magához a segesvári román munkatársát, mint a fehéregyházi magyar utcabelijét. Helyzetek sorában merült fel a kérdés, hogy kikhez állnak a fehéregyháziak közelebb: románok/magyarok a magyar/román szomszédjukhoz, vagy a gyárban a román/magyar munkatársukhoz, a városban a román/magyar alkalmi ismerőseikhez.

Döntő fontosságúnak tartom a válasz keresése szempontjából a konstruálódó (kapcsolatokban megújuló) lokalitás kérdését: kinek kivel volt lehetősége több időt közösségben (territoriális, generációs közösségben) együtt tölteni. Nem meglepő, hogy beszélgetőtársaim (de közülük inkább a román etnikumúak) közül többen is utaltak arra: az utóbbi évtizedekben érzékelhetővé vált egy etnikumokat átmetsző határ helyiek ("cei de aici") és idegenek ("venetici", ezt jöttmentként is lehet érteni) között [8] . Ez működött, működik a más helységekben lakó, közös segesvári munkahelyeken találkozó munkatársak esetében is. Ez a határ természetesen átjárható. Igazán erős akkor, ha lokális idegenség, etnikai különállóság és szociális kirekesztettség együtt jelentkezik. Ez pedig 1989 után leginkább érzékelhetően nem a románok és magyarok, hanem a románok, magyarok és integrálódott, Tigania településrészen lakó cigányok - valamint a nemrég letelepedett cigányok között épül.

1989 előtt csak néhány kis cigányház állott az egyik fehéregyházi faluvégen, a Sárpatak felső folyása mellett. A kilencvenes évek közepén lebontottak Segesváron néhány, az ötvenes évekből származó, düledező egyemeletes barakképületet. Ezek lakásainak többségében akkor már rég munkanélküli, jövedelem nélküli cigány családok laktak. Egyik évről a másikra százával költöztek a Sárpatak melletti telepre. Ez ma Fehéregyháza legzsúfoltabb, legelhanyagoltabb része. Lakói a helyi társadalmon kívül élnek - a helyiek csak a távolságot tartják velük szemben, hiszen "tolvajok, munkakerülők". A hatóságokkal nincs kapcsolatuk, rendszeres szociális segélyben már csak azért sem részesülnek, mert nem lehet pontosan tudni, hányan, kik, meddig tartózkodnak itt. Számukat beszélgetőtársaim több mint négyszázra becsülik. Akik itt laknak, azok fizikailag a falu terében élnek - de szociálisan igen erős határokon kívül rekesztve.

Románok és magyarok 1989 után

1. Politikai viszonyok, intézmények 1989 után

Az 1989 utáni időszak az új, politikai, társadalmi-kulturális életet szervező intézmények alakulásának, működésének korszaka. Ezek alkalmanként magukra vállalják, szabályozzák a románok és magyarok kapcsolatainak megjelenítését, alakítását. 1989 legvégén jön létre az első helyi politikai szervezet, a magyarok érdekvédelmi szervezete [9] , az  RMDSZ (Romániai Magyar Demokrata Szövetség). Őt követi a RNEP (Román Nemzeti Egységpárt) helyi szervezete, amely a nemzeti érzelmű, politizáló románokat tömöríti.

Az első évek a szembenállás jegyében telnek. A legelső, máig sokat emlegetett, a magyar osztályok magyar iskolává való szervezése körül kialakult konfliktus 1990 januárjában robban ki. A Pintea Aurora tanárnővel, a Román Nemzeti Egységpárt színeiben 2000 tavaszán is a tanácsba bejutott tanácsossal készített beszélgetésből idézek:

"....amikor visszatértünk a vakációról, tanári gyűlés volt, és Gábos Dezső felvetette a különválás kérdését. Őszintén mondom, nekem legalábbis az egy sokk volt. Lehet hogy nagyon durva voltam, amikor állást foglaltam, és azt mondtam, hogy megsért minket. Hát mondta valaki önöknek, hogy menjetek el ezekből az épületekből, mert két iskolaépület van... Felvetette valaki a problémát, hogy ön nincs amit keressen itt? Vagy fordítva: szégyelli, hogy tovább azokkal a román kollégákkal együtt legyen, amelyekkel eddig együtt volt, vagy hogy a magyar gyerekek a román gyerekekkel játszanak? Ha ön, mint nevelő ezt mondja, akkor bármire számíthatunk az egyszerű emberek részéről! Egy iskolázott ember uszítja a többieket? Azt akarom mondani, hogy ez egy elszigetelt eset volt. Nem egyeztünk bele, természetesen, mert úgy gondoltuk, hogy nincs szükség erre a különválásra. Azt mondtam: mit is jelent ez? Bezárkóznak, ott csak a magyarok, itt csak a románok, vagy csak a cigányok, hát ez nem lehetséges. És Fehéregyházán nem történt meg ez a dolog."

Az 1990. márciusi marosvásárhelyi román-magyar konfrontáció kölcsönös bizalmatlanságot és ellenségességet szült. 1990 nyarán az RMDSZ a magyarországi Nagykátáról mintegy 700 könyvet kap ajándékba. A falu közepén álló, egykor a grófi birtokhoz tartozó épület ("filagória") üresen álló első emeleti helyiségeit kérik az új helyi vezetéstől magyar könyvtár és RMDSZ székhely számára. Az ellenséges hangulat nyilvánvaló: amikor ezt a kérést a tanács tárgyalja, szervezetten, az ortodox pap vezetésével mintegy 50 román is a teremben tartózkodik: "Csúnyán beszéltek velünk, igaz, mi is kikeltünk... A kérést nem lehet jóváhagyni, keressünk magunknak székházat, ha kell. Még fütyültek is..." [10]

A helyhatósági választások statisztikájából is kiderül: fokozatosan oldódott ez a polarizáltság, szembenállás, többszínűvé vált a helyi politikai élet. 1992-ben a 15 (községi, tehát nemcsak fehéregyházi) tanácstag politikai pártok szerinti megoszlása: 9 RNEP, 4 RMDSZ, 2 KDNPP (Keresztény Demokrata Nemzeti Parasztpárt). 1996-ban: 5 RNEP, 3 RMDSZ, 2 RDK (Román Demokratikus Konvenció), 2 DP (Demokrata Párt), 1-1 pedig: NLP (Nemzeti Liberális Párt), SzMP (Szocialista Munkapárt), Nyugdíjasok Pártja. A 2000 júniusában megtartott választások eredményei: 4 RMDSZ, 2 RNEP, 2 DSZRP (Demokratikus Szocializmus Romániai Pártja), 2 NRP (Nagyrománia Párt), 2 KDNSZ (Kereszténydemokrata Nemzeti Szövetség), 1 RKK (Romák Keresztény Központja), 1 független (az ortodox pap). 2000-ben már esély volt arra, hogy az RMDSZ alpolgármester-jelöltje nyerjen; a román pártok azonban összefogtak és más jelöltet támogattak.

A településnek 1992 óta ugyanaz a helyi, román nemzetiségű személy a polgármestere. Politikailag független. Véleménye szerint "a polgármester ezen a szinten egy adminisztrátor helyi szinten ő nem kell politizáljon. Akik itt pártok színeiben jelentkeznek, azok nem a lakosságot képviselik, csak egy-egy bandát ("gasca")..." [11] . Igen nagy érdeme, hogy évek során előkészítette, majd bírósági úton elérte, hogy Segesvár és Fehéregyháza között ez utóbbi javára dőljön el a határvita. Ugyanis ezzel néhány nagyobb segesvári ipari platform, amelyet olyan fehéregyházi területre építettek, amelyet építés előtt, az ötvenes években a város bekebelezett, visszakerült Fehéregyházához. Ez igen jelentősen megnövelné a helyi tanács bevételét és lehetőségeit.

Helyi szinten, amint ez a fentiekből kiderül, az RMDSZ a legstabilabb politikai képviseleti szerv, noha nem mentes belső konfliktusoktól. 1999 elején megújult a vezetőség, a választások előtt új, fiatalabb generációból származó jelöltek jelentkeztek. Az RMDSZ polgármester-jelöltet is állított. A megválasztott polgármester az érvényes 2265 szavazatból 1549-et kapott, a listán őt követő RMDSZ jelölt 319-et (igaz, az RMDSZ lista 444-et, tehát a magyar szavazók is jócskán adták a voksukat más polgármesterjelöltekre). Maga az a tény jelzi a helyi politikában tapasztalható etnicizált határok halványodását, de ugyanakkor továbbélését, hogy a versenyben alulmaradt RMDSZ jelölt a választások után esélyeiben bízva megpályázta az alpolgármesteri széket, de végül alulmaradt.

Az RMDSZ súlyát a választások előtt az is növelte, hogy kiderült: kijárták az illetékes RMDSZ-es államtitkárnál, hogy a falu külön alapból pénzt kapjon egy utcájának (a Múzeum utcának) a leaszfaltozására. A község 1999 évi költségvetése 1,8 milliárd lej volt, a kijárt összeg: 1, 9 milliárd. Sajnos, csak kiskapun keresztül lehetett idehozni a pénzt: a Közmunkaügyi és Településrendezési Minisztérium nem utalhat ki pénzt településen belüli, csupán települések közötti útépítésre, tehát a pénz úgy érkezik, mint a Fehéregyháza és Nagybún közötti, részben elkészült útépítési költsége. Polgármesteri ígéret van azonban arra, hogy "a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad", tehát a Múzeum utcát - az RMDSZ-nek, mint kormánypártnak köszönhetően - leaszfaltozzák [12] .

A megváltozó helyi politikai helyzet az adminisztráció viszonyulását is megváltoztatja. A Petőfi Művelődési Egyesület az RMDSZ-en keresztül évek óta kéri a tanácsot: cseréljék ki a fűút mellett látható, a Petőfi-múzeum fele az utat jelző táblákat. 1999-ben, a kerek évforduló, nagy ünnep alkalmával erre nem került sor. 2000 tavaszán az RMDSZ vezetők elérték, hogy a polgármesteri hivatal költségén három táblát csináltattak, amelyen három nyelven (románul, magyarul, németül) van rajta a helységnév. A Petőfi-ünnep előtti héten a táblák készen voltak, de nem voltak felállítva. Előzőleg az Útügyi Hivataltól kellett engedélyt kijárni arra, hogy pontosan az előzőleg megjelölt helyekre felállíthassák, most a polgármester nem sokat teketóriázott: "Tudod mit, az én felelősségemre tegyétek fel oda, ahova akarjátok" - mondta az RMDSZ elnökének. A felállítás költségeit is a polgármesteri hivatal állta.

2. Térátalakulások

A településen a kilencvenes években is élénk az építkezési kedv. A középületeken látható a hivatalos intézmények pénztelensége, ugyanakkor tapasztalható az egyházak megerősödése. A református egyház renováltatta templomát, és új paplakot épít. Az unitáriusok új templomot emeltek a Múzeummal szemben. Az ortodox pap hatalmas házat épít. A település egykor legjelentősebb ipari egysége, a Lengyár ma romhalmaz. Külföldi tulajdonosa nem folytat termelő tevékenységet. A gyár kerítései leomlottak, vagy elhordták őket, így a gyár területe mindenkié, szabad az átjárás.  A település régi központja elhanyagolt. Amennyiben leaszfaltozzák, a Múzeum utca kiszélesedő része, egyik oldalán a múzeummal, a másik oldalán az új unitárius templommal, kulturális-szakrális központtá válhat.

3. Intézményes keretek

A fehéregyházi románoknak nincs bejegyzett, működő kulturális vagy szociális, civil szervezetük. A település közintézményeinek (polgármesteri hivatal, iskola, művelődési ház) román vezetése "szervezi" az állami mellett a helyi román elképzelések, érdekek szerinti működést. Például évente a nemzeti ünnepet, december 1-jét; vagy a művelődési ház évente Calusari (néptánc)találkozót szervez. A magyarok társadalmi-kulturális szervezete a már említett Petőfi Sándor Művelődési Egyesület. A falu krónikása szerint: "1990-ben Gábos Dezső, helyi tanárnak sikerül megszerveznie a határokon is átnyúló Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet, amely a Petőfi kultusz ápolását is zászlajára tűzi.... Március 15-én és a július végi Petőfi-napon - főként vendégközönségnek - megszervezi évfordulós ünnepségeit és az ifjúsági Petőfi-bált." [13] . Az Egyesület szerepéről a továbbiakban részletesebben is szó lesz.

A  határok termelése szempontjából fontos a magyar egyházaknak a közösségszervező működése. A századfordulón a magyarok vallás szerinti megoszlása a következő volt: 189 református, 51 katolikus és 19 unitárius. A magyar telepesek reformátusok voltak, ez jelentősen megnövelte a reformátusok arányát. A Sárpatakról az ötvenes évek után beköltöző katolikusoknak bár saját papjuk nincs, de van szertartási központjuk és vallási életük. Nagyon látványos az unitáriusok talpraállása. Bár 1992-ben 537 a reformátusok, 127 a katolikusok és csak 68 az unitáriusok száma, mégis templomépítésbe kezdenek. 2000-re már kész a templom és a gyülekezeti terem, hátra van még a belső berendezés elkészítése. A reformátusok a kilencvenes években előbb a templom javítását végzik el, majd 1999-ben nekikezdenek a papilak bővítésének. Mindhárom egyháznak jelentős az egyleti élete. Közösen ünnepelnek, a szegényeken közösen segítenek.

Itt említendő még, bár jogilag nem intézményesült, a magyar fúvószenekar. 1931-ben alapították, 1940-ben megszűnt, majd 1949-ben újraalakult, de aztán egy ideig megint élőhalott volt, és a nyolcvanas évek közepétől újra jelentős a szerepe. A szász fúvószenekar mintájára, azt követve alakult. Első pillanattól alapvető feladata volt a "halotti" és "ünnepi" zene szolgáltatása: a magyar temetések, valamint magyar ünnepek szimbolikus súlyának emelése. Az a közösség - tartják a falubeli magyarok - amelyik fúvószene kísérettel temet és ünnepel, ellentétben azokkal, amelyek nem teszik ezt, nagyobb tiszteletet ad halottainak, és nagyobb pompát ünnepeinek. Nem elhanyagolható az a szerep sem, hogy évente egyszer szimbolikusan összekötötte a magyarok lakta, a faluban szerte-szét fekvő intim tereket. Ugyanis minden húsvét első napján a zenekar ébresztőt adott. Ez azt jelentette, hogy végigment a falun, és ahol az előzőleg megegyezettek szerint fogadták, ott az udvaron zenélt. Ezt követte egy rövid köszöntés, borral és kaláccsal való kínálás.

Mindebből a mában egy átalakult szokás maradt fenn: a zenekar kijelöli, összeköti a magyarok számára fontos tércsomópontokat. Ma húsvét reggelén nem házak udvarán, hanem a falu különböző utcáiban, magyarok lakta helyein zenélnek. Kezdik az egykori szász falurészben lakó magyarok előtt. Ide kigyűlnek azok a szászok is, akik húsvét alkalmával hazalátogatnak, valamint az itt lakó, ortodox, tehát a húsvétot más időpontban ünneplő románok is. Zenélnek még a református templom előtt, az emlékmű, vagyis az épülő unitárius templom mellett, és végül a Telepes utcában fejezik be a körutat. Összesen mintegy húsz helyen állnak meg zenélni. 

A hetvenes évek végétől, a kitelepedések következtében, sorra szűntek meg a környékbeli szász falvakban, majd Segesváron a szász fúvószenekarok. A nyolcvanas évek végére a fehéregyházi magyaroké maradt az egyetlen működő zenekar. Szerencsés módon éppen ekkor következett be karnagycsere és minőségi fellendülés is a zenekarnál. A segesvári városi kultúrház szerződést köt velük: minden hivatalos, állami ünnepen fellépnek. Cserébe két rend egyenruhát csináltatnak a zenekar tagjainak, és ha időnként fúvóstalálkozókra vagy fesztiválokra mennek, akkor fedezik az utazási költségeket. Ez a szerződés ma is érvényben van. A fúvószenekarról elmondható, hogy a falu fiatal magyar legényeinek, férfiainak a legfontosabb nevelő, közösséget kialakító intézménye. Bizonyítható a közös zenélésnek, próbáknak és fellépéseknek az erős, magyar identitástermelő jellege. Mindeddig románok nem jelentkeztek a zenekarba.

4. Hétköznapi együttélés

1991-ben felszámolják a termelő szövetkezetet, újra magángazdaságok jönnek létre. Megmarad az állami gazdaság, azok, akiknek a földjeiken ez termel, részvényesek lesznek. A legjobb földek az állami gazdaság művelésében maradnak - ez is az egyik oka annak, hogy a földosztás nem járt konfliktusokkal (magyaroknak, románoknak egyaránt ez a véleménye). Ez azért is figyelemreméltó, mert a XX század során, az állami beavatkozások, az ezt követő perek következtében a földbirtoklás volt az egyik helyi, lappangó konfliktusforrás. Azonban a kilencvenes években a földtulajdon már nem azt jelentette, mint a század közepén. Elsősorban a szomszéd város hatására egy olyan urbanizálódási folyamat zajlott a településen, amely a gazdálkodói mentalitás elhalványulásához vezetett. Specializált gazdaságok alakultak ki: a város piacára fóliázással zöldséget, virágot, húst (disznó, majorság) termeltek; de igen lecsökken például a tehéntartók száma. Ezért is van realitása azoknak a terveknek, amelyről a polgármester és néhány tanácsos beszélt: a 2000-ben felszámolandó állami gazdaság (jelentős ingatlanokból, gépparkból álló) vagyonát egyben átvenni, a gazdaságot nem megszűntetni, hanem tovább működtetni. [14]

Az etnikus viszonyok és a lokális identitás konstruálásának egy példája: a Petőfi-ünnep

1. A kérdés

A fehéregyházi román-magyar viszony kulcskérdése a Petőfi-ünnep, és mindaz, ami ebből következik. Legáltalánosabban fogalmazva: a magyar közösség egy fontos magyar nemzeti emlékhely őrzője. Ahhoz, ami ebből következik, a helyi románságnak mindig is viszonyulnia kellett: 1899 óta évente magyar ünnepek, felvonulások, igen jelentős magyar személyiségek látogatásai, igen jó külföldi kapcsolatrendszer. A "magyar Fehéregyháza" a magyar nemzeti térben igen ismert és fontos helyszín, a "román Fehéregyháza" ezzel nem veheti fel a versenyt, hiszen a román nemzeti térben semmiféle szerepe nincs. Ezt az igen asszimetrikus viszonyt kell kezelni helyben ahhoz, hogy a hatalmas (turisztikai-kulturális-fejlesztési, így gazdasági) potencialitás, amelyet az emlékhely jelent, a lokalitás építőjévé váljon. A kérdés tehát: a "magyar Fehéregyháza" legfontosabb lokális értéke, a jelenlegi toleráláson túl, elfogadható lesz-e a román közösség számára, mint a település teljes társadalmának legfontosabb értéke?

2. Történelem

1849 július 31-én a fehéregyházi síkon zajlott az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc egyik utolsó  ütközete. Több mint négyszáz honvéd vesztette életét. Petőfi Sándor eltűnése, feltételezett halála azonban olyan szimbolikus dimenziót nyert, ami a magyar "Nemzeti Panteonba" emelte be a helységet. Bevezetőként röviden végigkövetem azokat a mozzanatokat, amelyek az emlékhely (és a hozzá kapcsolódó közösség) épülését, működését mutatják. 1867-ben tér haza kufsteini rabságából gróf Haller Ferenc, aki a birtokán található hármas tömegsírt bekeríttette, és föléjük, a kegyelet jeléül, hársfákat ültettetett. 1874-ben kerül a faluba a fiatal, szomszéd falusi, héjjasfalvi származású, tehát a 48-as emlékeket szájhagyományból is ismerő Balázs Imre református pap. Életének nagy tétje, hogy a fehéregyházi csata és Petőfi emlékének megfelelő emlékmű álljon Fehéregyházán. Szervezni, gyűjteni kezd, majd, miután Segesvárra kerül [15] , megalapítja a Magyar Kaszinót, amely gazdája és szervezője lesz az évfordulós Petőfi-ünnepeknek. Az általa összegyűjtött pénz teszi lehetővé, hogy 1887-88-ban, Segesváron a vármegyeházát és a református templomot építő budapesti műépítész, Alpár Ignác megrajzolja az emlékmű tervét, majd Köllő Miklós szobrászművész elkészítse az emlékmű csúcsán levő turult, valamint a segesvári Petőfi-szobrot. "Mindkét emlékművet 1897 július 31-én, a csata évfordulóján avatják, ezreket megmozgató, országos ünnepség keretében. Balázs Imre lelkipásztornak Jókai Mór ír köszönőlevelet ebből az alkalomból, úgy is, mint a Petőfi-társaság elnöke". [16]

A grófi család egyik tagja, Haller Luise saját birtokán, a honvédsírok köré emlékkertet létesít, emlékházat építtet, ebbe múzeumőrt telepít, és 48-cal, Petőfi halálával kapcsolatos dokumentumokat, tárgyakat gyűjt, állíttat ki: "...megvolt az az ágy, amelyikben Petőfi utolsó éjszakáján hált, valamint az a kávéscsésze, amelyből utolsó reggelijét fogyasztotta, s amelyet a székelykeresztúri Varga Rózsika nemzeti színű szalaggal kötött át." De "1916 augusztus 31-én a román támadás miatt a magyar hatóságok a vidék kiürítését rendelik el, s a segesvári Petőfi-szobrot, valamint a fehéregyházi emlékház műtárgyait az ország belseje felé menekítik. Evvel az állandó kiállítás állagát felbecsülhetetlen veszteségek érik. Elvesz a sok jeles személyiség bejegyzését őrző vendégkönyv is." [17]

A Fehéregyházán hagyományt teremtő nagy ünnepre 1899 július 30-án kerül sor. Ennek bemutatása előtt egy rövid kitérőt kell tennem. Az 1948-49 köré a későbbi évtizedekben a legjelentősebb magyar emlékezési kultusz konstruálódott. Része volt ennek a folyamatnak a harctéren elesett forradalmár költő, Petőfi Sándor heroizálása, nemzeti hőssé avatása. Az elesettekre, mártírokra való emlékezés hozza létre az emlékműállítás gyakorlatát, ezzel létrejönnek azok az emlékezeti helyek, "amelyek gerjesztik, ám egyszersmind hatásosan szimbolizálják is a nemzeti ünnepek és rítusok közösségi gyakorlatát" [18] .

Fehéregyháza a 1948-49-es emlékhelyek közül az egyik legfontosabb. Ezzé igazából az 1899-es megemlékezés avatta. Ebben az évben, amikor a szabadságharc bukásának félszázados évfordulójára emlékeztek, állt már az emlékmű, a múzeumház, körülöttük az emlékpark, Segesváron a Petőfi-szobor. Életbe lépett az 1898:V. törvénycikk 1949-49 emlékezetének hivatalos ünneppé nyilvánításáról. Az ünnepséget a segesvári Magyar Kaszinó szervezte, két helyszínen (Segesváron és Fehéregyházán).  Külön küldöttséggel képviseltette magát a főrendi ház és a képviselőház, valamint a kormány. Tizenöt különvonat szállította az érdeklődőket, a Székelyföldről mintegy ötezren jöttek, az ünneplők mintegy fele. Száznegyven koszorú került az emlékmű talapzatára, és Segesváron az ünnepség négyszázötven terítékes díszebéddel ért véget. A következő évtizedben, kevesebb résztvevővel, megismétlődtek, és Fehéregyházán is rituális körvonalat nyertek az ünnepek. Ehhez azonban az kellett, hogy a településen megjelenjenek a zömükben Székelyföldről érkező telepesek. Egy korabeli szerző írja: "Az 1900-as évek vége felé széles körökben keltett megnyugvást az a hír, hogy a kormány nyilvános árverésen 350 000 k.-ért megvette Haller Lujza grófnő 1278 holdas fehéregyházi birtokát, a szerencsétlen végű segesvári csata színterét. A kormány beavatkozását a közvélemény sürgette, mert kétessé vált birtoka azoknak a hantoknak, amelyek ezer honvéd csontjai közt Petőfi Sándor hamvai magyar Panteonná avattak ..." [19] A magyar kormány beavatkozása feltételezhetően az emlékhely körüli földek nem magyarok által történő felvásárlását előzte így meg, és lehetőséget teremtett a telepítésre. Azt lehet tehát mondani, hogy az emlékhely jelleg indokolta az állami beavatkozást, és a 32 református magyar családnak - mintegy az emlékhely jövőbeni őrzőinek - a betelepítését, végső soron Fehéregyháza etnikai összetételének állami támogatással történő megváltoztatását. Mindennek a Petőfi-ünnep formáinak, jellegének kialakulásában is van jelentősége. A telepesek számára ittlétük első évétől adott volt az új lakhely legnagyobb ünnepe. Erre az ünnepre 1899 óta a Székelyföldről tömegek özönlöttek - eljöttek a közeli-távoli falvakból a telepesek rokonai, barátai, akiket vendégül kellett látni. A ma legidősebbek jól emlékeznek a készülődésre, a Telep utcájának rendbetételére, a székelyföldi falvakból érkező szekéráradatra, rokonok-ismerősök tömegére, a családanya sürgés-forgására, mert mindenkit asztalhoz kell ültetni, meg kell vendégelni.

A harmincas években az ünnep a készülődéssel kezdődött: feldíszítették az emlékmű környékét, valamint a központban levő Hangya-szövetkezet udvarát, ahol sor kerül majd a Petőfi-bálra. Reggel az 1931-ben alakult, Fehéregyházai Református Magyar Fúvószenekar ébresztette a Telepes utcaiakat; délelőtt istentisztelet volt a központban levő református templomban, majd a fúvószenekarral az élen kivonulás az emlékműhöz, ahol szavalatok hangzottak el. Az ünnepség végetérte után elszéledtek a vendégek és a helyiek és sor került a széles rokonságot egy asztalhoz ültető ünnepi ebédre. Azok az idegenből jöttek, akiknek nem voltak rokonaik, ismerőseik, a szövetkezet feldíszített udvarán fogyaszthatták el az otthonról hozott ennivalót. Estefele kezdődött, reggelig tartott a bál.

A kiegyezés után a Petőfi-ünnepeknek két alapvető formája alakult ki: az egyesületi, valamint a népünnepi. Az előbbi zártkörű megemlékezést, díszvacsorát, azon szemtanúk emlékezéseit, a hősöket és hősi időket magasztaló pohárköszöntőket jelentett. Az utóbbi nagy tömegeket megmozgató nyilvános rendezvény volt valamilyen épített emlékhely - temetői síremlék, csata emlékhelye, résztvevők szobrai - körül. 1916-ban volt Fehéregyházán az utolsó hivatalos magyar állami megemlékezés. Átalakult (emléktárgyakban szegényebb lett) maga az emlékhely, majd 1918 után a környező földek, maga az emlékpark is tulajdonost váltott. A Haller Luise által építtetett múzeumi őrházba román nincstelen családot telepítenek. Egy 1925-ös, a Barssói Lapokban megjelent cikk szerint a park kerítése düledezik, a sétányokat felütötte a gaz, a múzeum ablaka kitörve, ajtaján nincsen zár, ezért egy nagy kővel van betámasztva, az őr pedig egy magyarul nem tudó, sokgyermekes asszony, aki csak annyit tud Petőfiről, hogy költő volt [20] . Mindezek a körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy Fehéregyházán a népünnepély lokális ünneppé vált. Természetesen: a nemzeti megemlékezéssel szimbiózisban élő lokális magyar ünnepről volt szó. 194o és 1944 között ezt az ünnepet is betiltják a román állami hatóságok.

1945-ben új fejezet kezdődik a fehéregyházi Petőfi-ünnep történetében. A magyarok ünnepi, nyilvános térhasználati jogainak "visszaállítása" 1945-ben egy, az új politikai helyzet által lehetővé tett, igen reprezentatív ünnepséggel történik meg. "Magyarok és románok népviseletben, virágok és ünnepi zászlók alatt, Segesváron és Fehéregyházán ünnepelnek. 1945 július 28-án, szombaton, a segesvári városháza dísztermében, a magyar, román és bolgár írószövetségek küldötteinek jelenlétében Kacsó Sándor és a bolgár Mladen Iszajev mond beszédet, Halmos György Liszt gyászdalt zongorázik, Petőfi halhatatlan rapszódiáját, az "Egy gondolat bánt engemet" kezdetűt Perényi János mondja el. Az ünnepségen jelen volt Illyés Gyula, Kárpáti Aurél, Gergely Sándor. Vasárnap reggel több tízezres ünneplő sereg indul Fehéregyháza irányába.  Az Ekésfront tömegeit Romulus Zaroni, a földosztó vezeti. A menet élén Vladescu-Racoasa, nemzetiségügyi miniszter, a Magyar Népi Szövetség vezetőinek társaságában halad." [21] . Groza Péter miniszterelnök köszöntő sorait Balogh Edgár olvassa fel; felszólalnak még Mihai Beniuc, Nagy István, és az RKP küldötte, Iosif Ranghet. Ettől kezdve minden évben van Petőfi-ünnep; az 1949-es, centenáriumi éppenséggel "nemzetközi" méretű. Ekkor kerül az emlékmű elé egy prizma, a rajta levő bronztáblán pedig románul és magyarul két Petőfi verssor.

Ezekben az években a Petőfi-ünnepek újra a román állam támogatásával, majd kizárólagos felügyelete alatt, helyi államhatalmi szervek rendezésében és jóváhagyásával történnek. De a népünnepély-jelleg (helyi magyaroknál rokonok, ismerősök látogatása, piknik az emlékparkban, Petőfi-bál) változó mértékben továbbra is megmarad. Sőt, ez az egyéni-kiscsoportos ünneplési forma dominálja a nyolcvanas éveket, Ceausescu nemzeti-kommunista diktatúrájának idejét. Ekkor már hivatalosan csak a Magyar Nagykövetség küldötte és a melléje kirendelt román állami képviselő koszorúzhatott, és az ünnep nyilvános része csak erre a koszorúzásra korlátozódott, de senkinek sem tilthatták meg ekkor sem, hogy egyénileg felkeresse az emlékhelyet. 1948-ban államosítják a múzeumot, a Segesvári Múzeum kihelyezett részlegeként működik tovább. 1956-ban a Román és a Magyar Tudományos Akadémiák kutatócsoportjai közösen kiszállnak a helyszínre, és Petőfi halálának körülményeit vizsgálják, újabb tömegsír után kutatnak. 1969-ben tovább gyarapszik az emlékhelyek száma: az Ispán-kútnál, Petőfi feltételezett halálhelyén építenek emlékművet. 1984-85-ben a helyi Lengyár restauráltatja a múzeum épületét.

1990-ben újra nagyméretűvé, magyarországi vendégek részvételével bővülő, "fél-államivá" válik az ünnep. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a román állam különösebben nem támogatja vagy szabályozza az ünnepet, viszont a helyi hatalmi szervek képviselői, amennyiben magyar a vezetés (például a székelyföldi városok vezetése), vagy állami tisztséget viselő magyar politikusok is részt vesznek az ünnepen.

1990-ben megalakul a fehéregyházi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, mint az éves ünnepek és a Petőfi-kultusz helyi szervező intézménye. 1997-ben az emlékparkban kopjafát avatnak a létrehozó, Haller Luise grófnő emlékére. 1998-ban a Múzeum és emlékpark a Segesvári Múzeum tulajdonából a Helyi Tanács tulajdonába megy át, és megbízásos alapon a Petőfi Egyesület veszi át a gondozását. Mivel a Segesvári Múzeum kiüríti az emlékházat, magyarországi segítséggel új kiállítást rendeznek be, előbb azonban renoválni kell magát az emlékházat. 1999-ben felállítják Kiskunfélegyháza ajándékát, az egész alakos Petőfi szobrot. 2000-ben a Petőfi-fordítók közül elsőnek Eugen Jebeleanu plakettjét avatják (szintén a kiskunfélegyháziak ajándéka). Tíz év elteltével már nem emlékműről, hanem emlékmű-együttesről, megerősödött szimbolikus töltetű emlékhelyről lehet beszélni.

Fehéregyházi Petőfi-ünnep, 2000

Szombat, július 29.

Az emlékmű és a múzeum körül, az emlékparkban a szervezők az utolsó simításokat végzik. Az előző, kerek évfordulós esztendőben egy hétig tartó közmunkával tették rendbe a sétányokat, a kerítést, takarítottak a múzeumház restaurálása után, és hátul, egy bokorsor mögé illemhelyet építettek. Az idén csak gondozni kell a meglevő építményeket, meg fehére festeni a sétányok szegélyét, meggereblyézni a park füvét. A holnapi nap tereit kell kialakítani: piros-fehér szalaggal körbevenni az emlékhely belső terét, ahová nem léphetnek a kíváncsiak, és kijelölni, berendezni a hivatalos vendégek számára fenntartott részt. A Jebeleanu-plakettet egy mintegy másfél méteres, márványlapokkal borított tömbre erősítették fel; ezen most még rajta a lepel. A Petőfi Egyesület és a másik szervező, a helyi RMDSZ vezetői rendőrségi engedélyt kérelmeznek, szervezési kérdésekben tárgyalnak.

Az ünnep tere leginkább az emlékmű előtti, emlékműhöz vezető  utcarészre terjed majd ki. Szombaton látni lehet, hogy az itteniek sáncot takarítanak, udvart és járdát sepernek. Kialakultak már a kapcsolatok: árusok érkeznek, az udvarokra pakolnak le, a nyitott kapukba sátrakat állítanak fel. Mintegy kétszáz méter hosszú az a rész, ahol kétfelől árusok sátrai, asztalai fognak állni holnap. Az utcai lakói helyet adnak megfelelő fizetség ellenében. Az utca bejáratánál, egy villanyoszlopon kézzel írt plakát: "PETŐFI BÁL 2000. július 30-án, 20 órai kezdettel a fehéregyházi kultúrotthonban".

Vasárnap, július 30.

Az ünnep a Petőfi Egyesület évi közgyűlésével kezdődik. Mivel a tagok nemcsak helyiek, sőt inkább az ország különböző részein, vagy éppen Magyarországon laknak, ezért ez a nap a legalkalmasabb. A központban, a református templommal szemben álló, egykori református népiskola (ma az állami általános iskola része) épületében, egy teremben gyülekeznek a helyiek és távolról érkezők. Kávéznak, beszélgetnek. Megérkeznek a napok óta itt tartózkodó vendégek, Kiskunfélegyháza küldöttei: majd marosvásárhelyiek, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei elnöke. Földvárról, Brassóból érkeznek, egyesek székely ruhásan, mellükön kis Petőfi-arckép, piros-fehér-zöld kokárda. Mindenki átvonul a templomba, megkezdődik a közgyűlés: tevékenységi beszámoló, hozzászólások, vezetőség-választás. Közben újabb résztvevők érkeznek Marosvásárhelyről két autóbusszal, ők is bejönnek a templomba. Megkezdődik az istentisztelet. Mikor ennek vége, kint felhangzik a két fúvószenekar (a fehéregyházi és a héjjasfalvi) zenéje. A résztvevők felsorakoznak a fúvószenekarok mögé, a menet (mintegy 200 ember) elindul előbb a főutcán, majd a vasút fele vezető utcán. Mindenütt a kapukban kíváncsiak, leginkább nők és kisgyerekek. A menet átkel az állomáson a síneken, és a Múzeum utcán végighaladva ér az emlékhelyre. A Telepes utca végénél nagyobb csoport várakozik és csatlakozik a menethez. A kertben, a kert előtti téren legalább annyian várják az érkezőket, mind ahányan érkeznek. A tömeg eloszlik, kialakul az ünneplés tere: a hivatalosságok elfoglalják helyüket az emlékmű előtti padokon, a fúvószenekarok oldalt, az árnyékba húzódnak, néhányan a múzeumház mögött a fűre terítik pokrócaikat és arra ülnek. Sokan maradnak a kerítésen kívüli térben, az utcán csoportosulva. Az emlékművel szembeni központi sétányon párosával, a koszorúkat fogva állnak a koszorút elhelyezni óhajtók.

Kezdődik a mintegy három órás program: "Az RMDSZ országos, megyei, városi és környékbeli szervezetei, egyházak, egyesületek, magánszemélyek helyezték el a turulmadaras emlékműnél és a tavaly felállított Petőfi-szobornál a kegyelet koszorúit. Az emlékműsort J.B. segesvári tanár vezette. A hivatalosságokat, B.Á, K.S. és K.K. RMDSZ képviselőket, Kiskunfélegyháza küldöttségét és a népes ünneplő gyülekezetet a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke köszöntötte..." Három szónok, négy szavaló (egy román, három magyar), két színművész következett, a baróti református egyház vegyeskara énekelt. Leleplezték a Jebeleanu-plakettet, a román nyelvű szöveget a meghívott polgármester hiányában a Petőfi Egyesület elnöke olvasta fel, majd ugyanő "érdemokleveleket és - érmeket osztott ki mintegy tíz személynek, aki tevékenységével elősegítette a Petőfi-kultusz kibontakozását Fehéregyházán." Az egyik szónok, Kiskunfélegyháza polgármestere mondotta: "Méltó a hely a tiszteletadásra és az emlékezésre. Szeretnénk az elkövetkező években hozzájárulni, hogy ez a múzeumkert tovább bővüljön, szépüljön, és megfelelő zarándokhelye legyen a magyarságnak." [22]

Az ünnep ideje alatt az utcán, a kerítés előtt jöttek-mentek az emberek. Fehéregyházi magyarok, ezek elszármazott rokonai érkeztek vagy távoztak csoportosan. Szintén csoportokban történt az emlékházban a látogatás. Hátul, a fűre terített pokrócokon az ünnepnek egyformán háttal ülve ettek-ittak családok, ismerősök csoportjai. A kerítés mellett asztalokon könyveket, közöttük a Petőfi Egyesület kiadványait, kitűzőket árusítottak. A kertben a bal oldali kerítés mellett, az árnyékban álldogált három idősebb cigányember és négy cigánygyerek. A megkérdezettek azt állítják, hogy soha nem láttak helyi, egyszerű román embert a kerítésen belülre jönni. Az utcán bámészkodók között egyetlen, a környéken lakó román nemzetiségű ácsorgott, nézelődött hosszabb ideig - őt és a két rendőrt és két csendőrt kivéve csak helyi és távolabbról, vagy Magyarországról érkezett magyarok alkották az ünnep résztvevő közönségét. A hivatalos rész végezte előtt már széledni kezdtek az emberek. A falu fele ereszkedő utcában az árusok előtt falatozó, söröző csoportok alakultak ki - főleg helyi és vendég fiatalokat lehetett itt látni. A fehéregyházi fúvószenekar tagjai a Telepes utca egyik kertes házához vonultak, ott söröztek. Elkezdődött az ünnep profán része: közös ebéd, beszélgetés, otthoni mulatás, majd este a Petőfi-bál.

Az elmúlt évben, a százötven éves évforduló, Petőfi-szobor avatás évében sokkal több neves személyiség tette tiszteletét az ünnepen; nagyobb volt a helyiek, vagy a székelyföldi településekről érkező küldöttségek, vagy a kíváncsiak száma. 2000. július 30-án egy átlagos fehéregyházi Petőfi-ünnepnek lehettem szemtanúja, résztvevője.

Lokalitás építés

Petőfi-kultusz és Petőfi-ünnep nélkül más lenne a fehéregyházi magyar identitás. A Petőfi-ünnep a fehéregyházi magyar közösség és a segesvári magyar elit legnagyobb ünnepévé vált mára. Az ünnepélyeken általában egyetlen helyi román vezető, értelmiségi sem jelenik meg, pedig a magyar szervezők rendszeresen hívják őket. A távolmaradások sorozata 2000-ben sem szakadt meg. "Minden egyes ünnepélyre, ahogy emlékszem, meg voltak hívva, az ortodox kolléga is, a polgármester is... Ígérték volt, ünnepélyesen megígérték, hogy ott lesznek, s még egyszer sem jelentek meg... Pedig most is megígérték..." [23] .

Az első világháború után nem, de 1945-től 1987-ig, amikor betiltották, a helyi román vezetők is részt vettek az ünnepségeken - igaz, azok akkor inkább a "világforradalom és a respublika", s kevésbé a magyar nemzet nagy költőjéről szóltak. Ezt tanúsítják az ekkor keletkezett feliratok is [24] . 1990-ben a román-magyar kapcsolatokban éles határkő volt március 15-e. Ezen a napon a Romániában a magyar nemzetiségűek saját szervezésben, korlátozások nélkül, mutatták fel a nyilvános térben nemzeti szimbólumaikat, fogalmazták meg etnikai identitásukat. A románok ezen az ünnepnapon a szocialista-nacionalista diktatúra által üldözött másság kinyilatkoztatásával szembesülhettek.

1990 márciusában a magyar ünnep, az erről készült képek-tudósítások, azaz a "hivatalos valóság" mint közvetlenül fenyegető veszély jelent meg. Decemberben nem, ellenben márciusban már sikerült az ellenség-mítoszt hatásosan és hosszú ideig, cselekvésekre sarkallóan aktualizálni. A különállás, ellenségesség csúcspillanata volt 1990 márciusa Fehéregyházán is. Az eltelt időszak azonban lényeges változásokat hozott. A változásokat elemezve mondhatom, hogy a lokalitás konstruálásának alap- és próbaköve a helyi román viszonyulása Petőfi-ünnephez. "Nem tudják megemészteni. Egyszerűen nem tudják megemészteni..." [25] - mármint a helyi román vezetők, a román emberek a Petőfi-ünnep jelenségét. Én ezt árnyalnám, és úgy fogalmaznám át: már emésztik. Vegyük sorra mindazt, amit tereptapasztalataim mutatnak.

1. Koszorúk, szalagok

Az emlékműnél 1990 előtt csak a Magyar Nagykövetség koszorúin volt piros-fehér-zöld szalag. Ez nyilvánvalóan irritálta a "nemzetibb érzelmű" románokat, és a nyolcvanas években a már említett koszorú-gyalázásra is sor került. 1990 után még fennállt, de egyre gyengült a román közösség ellenérzése. A koszorúk többségén ott volt a piros-fehér-zöld szalag, bár előfordult olyan eset is, hogy lopva levágták, vagy koszorúval együtt eltüntették a trikolorokat. Mintegy három éve, a múzeum őre szerint, ez már véletlenül sem történik meg. A piros-fehér-zöld szalagokkal díszített koszorúk hetekig ott állnak, agová helyezték őket.

2. Új központ

A kiszélesedő utcarészen, az emlékkert és az unitárius templom kertje között két-három autóbusz is elfér egyszerre. Az unitárius templomnak száznál több embert befogadó tanácsterme van, ezért felmerült annak a gondolata, hogy ott is megemlékezéseket, rendezvényeket tartsanak. A Petőfi Egyesület vezetői azt tervezik, hogy az emlékkert mögött levő földterületet megvásárolják. Oda épülne majdan a - Kós Károly által már 1948-ban megtervezett - Petőfi Kultúrház. Ez, reményeik szerint, a romániai magyar Petőfi-kultusz központjává, és rendezvények, egyfajta kulturális turizmus színterévé válna. Az ünnepek idején, de nyáron a turistaszezonban is, jelentős a forgalom. Az újonnan berendezett kiállítás az igényes elvárásoknak is megfelel.

3. Politikusok, vezetők viszonyulása

A körülmények változásával nagyobb nyomás nehezedik a román vezetőkre. Nem hunyhatják be a szemüket, nem tehetnek úgy, mintha nem létezne: az emlékmű, a Petőfi-ünnep kérdését kezelni kell. Van olyan tanácsos (pártállása szerint a Kereszténydemokrata Nemzeti Szövetség képviselője), aki elmondta, hogy természetesnek tartja, a románok részvételét is az ünnepségen. Mindemellett ő sem vett részt ebben az évben, mert egybeesett a segesvári Középkori Művészet Fesztivállal, vendégei voltak, azokkal kellett Segesvárra mennie. A 2000-ben rendezett Petőfi-ünneppel kapcsolatban a polgármester pozitív gesztusa volt, hogy vállalta az eligazító tábla felállításával járó esetleges kellemetlenségeket. Az ünnepségen viszont ő sem jelent meg. Az ünnepséget követő napon beszélgettem vele, és feltettem a kérdést: várták, a rendezők szerint ott lett volna a helye, miért nem jelent meg? Az egyébként közlékeny ember hallgatása volt a kérdésre a válasz. Ezt a gesztusát értelmezhetem úgy is, hogy nem köti ezt egy idegen orrára, de úgy is, hogy erről csak hosszan vagy sehogy nem lehet beszélni.

Egy másik tanácsos szerint: "Annyi időn keresztül együtt ünnepeltük Petőfit, és nem volt abból nemzeti probléma, hogy nem a miénk... forradalom volt, résztvevő volt, itt volt a csata, itt esett el..." (Beszélgetőtársam a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártjának volt polgármesterjelöltje). Nem mondja ki, de sejteti, hogy szerinte a mostani ünnepek a hatvanas-hetvenes évekbeli ünnepektől különböznek abban, hogy ma, - a forradalmiságot mellőzve - nagy hangsúly kerül Petőfi magyarságára.

Fehéregyháza románjainak legfontosabb szellemi irányítója az ortodox pap. Igen határozott, erős egyéniség. Ha úgy látja jónak, saját híveivel is szembeszáll, haragjukkal nem törődve. Nemzetiségi határokat konstruált, a román közösség identitását erősítette. Megtiltotta híveinek, hogy a fúvószenekart hívják a temetésekre, ehelyett egyházi kórust tanított be, amely az ortodox temetéseken énekel. Ezzel az ortodox - nemortodox vallási határt erősítette. Kérdésemre készségesen elismerte, hogy a Petőfi-emlékmű "reprezentatív kulturális emlék", és éppen ezért hasznos, ha kiaszfaltozzák az utcát. 2000 tavaszán, a helyhatósági választások előtt úgy döntött, hogy politikai szerepet vállal. Függetlenként be is jutott a tanácsba. Beszélgetésünk során lépését hosszasan, részletesen indokolta. Mélységesen elégedetlen a választott tanácsosok kultúrszintjével és emberi minőségével. "Be kellett volna jussanak a tanácsba kultúremberek is. Nemcsak én, hanem az orvosnő, és az iskolaigazgató, és a református pap, olyan emberek, akik megvilágítják a közösséget, de nem politikai alapon... Mert eddig a söpredék (ciurucurile) jutott be, és hogy a söpredék vezessen, nem, meg kell tegyük mi is ezt a lépést, és demokratikusan, listára felírva, szavazattal, és akkor ott vagy... " Mindemellett úgy véli,  ha a közvetlen politikai csatározásokon kívül marad, kevesebb az emberekre és a közösségre gyakorolható befolyása. Idézi a polgármester szavait, aki szerint az ő jelenléte a tanácsban nagyon kedvező hatású, mert nem merik a tanácsosok jelenlétében egymást szidni és káromolni. Szavának minden, a helységben zajló folyamatban igen nagy súlya van és lesz a közeljövőben. Mivel az ő képe szerint a település olyan "ősi román föld" [26] , ahol nem sok ideje kisebbségek élnek, nem fogadja el a nem-román és nem-ortodox szimbolikus hely lokalitás-építő jelentős szerepét. Lehetséges, hogy éppen ezért ő lesz a "Petőfi-falva" [27] eszmének, szimbolikának a legjelentősebb román ellenzője.

Egység és kettőzöttség

Ma Fehéregyházán a két etnikum ünnepein különböző csoportok veszenk részt. Egyrészt megtörténnek a hivatalos ünnepek, ezen belül a román  állami ünnepek és a román etnikus ünnepek. Másrészt zajlik a március 15.-i és a Petőfi-ünnep, mint a magyar etnikus ünnepek. Ami nagyon hiányzik: a lokalitás közös ünnepe, amely egyben alkalmat, lehetőséget teremtene a közös identitás megfogalmazására.

A település társadalmának mindennapjai inkább az egység,  ünnepei nyilvánvalóan a kettőzöttség jegyében telnek. A mindennapokban sok a kooperáció, és ha beszélhetünk lokális identitásról, az csak a mindennapi kapcsolatokban épül. Az ünnepekkor erős a különbségek és a távolságok megfogalmazása. A lokális közösség mindennapjaiban egy, ünnepeiben megkettőződik. A "magyar Fehéregyháza" mindaddig, amíg megvan a Telepes-utca, őrzi területi különállását is. Legalább ilyen jelentős a vallási-kulturális különállás, az ezen keresztül megfogalmazó identitás is. Fontos, hogy évente kétszer is olyan saját ünnepet lehet szervezni-rendezni, amely a nemzeti közösséghez kapcsolja az ittenieket.

A román többség és ennek vezetői jelenleg, nyilvánosan legalábbis, tolerálják a magyar ünnepeket, az ezeken keresztül megnyilvánuló magyar identitást. A magyar kisebbség és ennek vezetői mindent megtesznek, hogy a szimbolikus hely nyújtotta előnyöket kihasználják, növeljék. A szükséges és elégséges politikai kooperáción túl, az elmúlt évtizedben a két etnikum reprezentánsai és reprezentációi között közeledés nem tapasztalható.